Útközben
Emlékszem, vitatkoztak. Nem tudom már, miről volt szó. A konyhában álltak, Péter az ablaknál, Judit a mosogatónál. Nem voltak hangosak. Mindketten csak mondták a magukét. Nem tudtam megállapítani, hogy nem hallják egymást, vagy nem akarják meghallani, amit a másik mond. Péter volt az, aki megunta páros monológjuk monotonitását, és vérig sértette Juditot. Megmaradt a kép, ahogy Judit a fájdalomtól először elzsibbadva, majd abból erőt nyerve, mosogatószertől habos kézzel Péter felé fordul. A csap nyitva maradt, erős sugárban ömlött a víz a mosogatóba, hangja betöltötte a teret. Mintha mindkettőjüket meg akarta volna tisztítani, elmosni a nap megkeseredett romjait. Aztán Judit mondott valami olyasmit, ami érzékenyen érintette Pétert, mert hirtelen váltással megindult, majd két jókora lépést követően Judit orra előtt állt meg. Farkasszemet néztek. Péter fél fejjel magasabbról, állát agresszíven lefelé szegte, Judit ágaskodott, még a sarka is elemelkedett a földről. Olyanok voltak, mint két bokszoló a mérlegelés után, ahogy egymásnak feszülnek, mindenekelőtt persze a felhajtás és a fotóriporterek miatt. A konyhában azonban nem voltak fotósok, csak a víz zubogott és fröccsent a mosatlanon. Én az ajtóban álltam, kővé dermedve. Nem tudom, mi lett volna a következő mozzanat, szó vagy cselekedet, melyikük szánta volna magát megfutamodásra vagy tettlegességre, mert erőt vettem magamon és megszólaltam. Meglepettségükben szétrebbentek. Úgy vettem ki, inkább a jelenlétem ténye, a hangom miatt, mintsem azért, amit mondtam. Mind a ketten visszatértek oda, ahol az imént álltak. Péter az ablakon bámult ki, Judit a mosogatást folytatta. Háttal egymásnak. Én az ajtóban maradtam és hallgattam, ahogy össze-összeütődnek a tányérok és a poharak, csobog a víz. Néhány perc múlva Péter törte meg a hallgatást, és elnézést kért. Juditot nem hatotta meg a közeledés, helyette fennhangon szégyenletesnek nevezte, amit tett. Közölte, hogy azért, mert Péter kifogyott az érvekből, aljas dolog megbántani mást. Péternek sem kellett több, és visszatért a kiindulóponthoz, mondván, hogy azért, mert nem tetszik Juditnak, amit mond, attól még neki van igaza. Judit azzal vágott vissza, hogy Péter legalább bocsánatot kérhetne. Péter úgy folytatta, hogy mintha az imént éppen ezt tette volna, és ez is ékes bizonyítéka annak, hogy nem figyel rá, csak saját magát hallja. Újra csend lett. Azt hittem, végre túlléptek a történteken és lezárták a vitát, amikor Judit szenvtelenül, mégis jól hallhatóan annyit mondott maga elé, hogy méltatlan és fájó ez az egész. Aztán némi szünet után hozzátette, hogy ez az egész, amit te kezdtél és te nem tudsz abbahagyni. Ahogy sejtettem, ezt Péter sem hagyhatta annyiban, és azonnal visszaszúrt, mondván egészen úgy tűnik, hogy nem én vagyok az, aki nem tudja abbahagyni… de ezt már én nem bírtam tovább, és amilyen erélyesen csak tudtam, közbevágtam: semmire sem vezet és nem jó, ha…, de nem hagyták, hogy befejezzem, helyette egyszerre rivalltak rám: de, pont jó! És mind a ketten elindultak felém, pontosabban nem is felém, hanem a konyhából kivezető egyetlen úton, hogy ne kelljen tovább egy térben lenniük. De a menekülés útján én álltam, az ajtó kellős közepén. Határozott lendülettel jöttek, egymásról tudomást sem véve. Egyre csak közeledtek, és én csak szorongtam: ha most hagyom, hogy anya és apa elmenjen, ha most nem állok az útjukba, és nem tisztázzák a történteket, akkor újra és újra ez ismétlődik majd, miután megszületek.
Borító: Unsplash
